226/2. A mandulás ájulat — Vizsgálat a robogó expresszen

Monsieur Vaneau egyetlen elegáns mozdulattal lépett a zokogó hölgy mellé, miközben Laurent, a kalauz, pánikszerűen próbálta visszanyerni a hivatali tekintélyét.
– Szent ég! – suttogta Laurent. – Mérgezéses merénylet a hálókocsiban! Azonnal meg kell állítanunk a vonatot!
– Kedves Laurent, a vészfék rángatása ritkán gyógyítja a fejfájást, ellenben rendkívül rontja a menetidőt – csitította a detektív, majd belépett a fülkébe.
A pamagon egy idősebb úr feküdt, arccal a plüssbársonynak dőlve. Vaneau közelebb hajolt, és finoman megszagolta a férfi gallérját.
– Úgy tűnik, a nagybátyja nem az örök vadászmezőkre távozott, csupán egy rendkívül alapos, kloroformos délutáni szundikálás áldozata lett – állapította meg Vaneau szárazon. – A mandulaillat kiválóan leplezi az altatók kellemetlen bukéját.
– De a családi ereklye! – zokogta a fátyolos hölgy. – Az illatos fadobozka eltűnt az asztalról!
A folyosón ekkor feltűnt egy szürke köpenyes új utas, aki reszkető kézzel kapaszkodott a rézkorlátba, tekintetét kétségbeesetten járatva a fülke és a kijárat között.
Vaneau lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig nézte a számlapot, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan tizenkét perc múlva Villenauxe állomásra érkezünk. Laurent, legyen kedves megkínálni a szürke köpenyes urat egy pohár vízzel, mielőtt a folyosón teljesen elpárologna az ijedtségtől. A vizsgálatot pedig kezdjük a legfontosabb kérdéssel: vajon ki vágyott ennyire a marcipán illatú titkokra?