226/1. Az illatos fadobozka — Utazás Villenauxe felé

A szerelvény ritmikus zakatolással hagyta el Salignac fényes peronját, a sötét, fenyvesekkel borított völgyek közé fúródva. Laurent, a kalauz, még mindig kissé megilletődve igazgatta egyenruháját az előző izgalmak után, miközben a folyosón Monsieur Vaneau mellé lépett.
– Monsieur Vaneau, érzékeli ezt a rendkívül intenzív aromát? Mintha egy elegáns párizsi cukrászda költözött volna a hálókocsiba – jegyezte meg a kalauz, miközben nagyot szippantott a levegőbe.
– Valóban kellemes, kedves Laurent – felelte Vaneau, miközben tekintetével a folyosó végén sietősen elhaladó, fátyolos hölgyet követte. – Bár a minőségi marcipán ritkán szivárog sárgásvörös cseppekben egy lakkozott tölgyfa dobozkából.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a hölgy mérget szállít? – suttogta megrökönyödve Laurent. – Az a tömény mandulaillat…
– A cianid és a marcipán rokonsága kétségtelenül közismert – jegyezte meg a detektív szárazon –, de ne kapkodjuk el a diagnózist. Lehet, hogy csupán egy nagyon hanyagul csomagolt ünnepi desszertről van szó.
– Meg kellene kérdeznünk tőle?
– A kíváncsiság a jó vasutas erénye, de a túl korai kérdezősködés gyakran elrontja a rejtély ízét. Várjunk, amíg közeledünk Villenauxe felé.
Ekkor azonban az ötös fülke ajtaja hirtelen feltárult. A fiatal, fátyolos hölgy rontott ki a folyosóra, kesztyűs kezét a torkára szorítva.
– Segítség! – sikoltotta, s a fátyla mögött felcsillantak megrémült szemei. – A nagybátyám… elájult, nem lélegzik! És a családi ereklyénk… a dobozból eltűnt!