225/3. Az aranyozott inga — Salignaci végkifejlet

– Valóban, a feszültség a rugóknak sem tesz jót – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben kényelmesen elhelyezkedett a fülke plüssülésén. – Különösen, ha azok a rugók nem egy cilinder karimáját feszítik, hanem azt a tizennyolcadik századi, aranyozott ingaórát, amelyet a montclari kiállításról tulajdonítottak el ma délután.
A fekete kalapos úr torka elszorult, de Laurent, a kalauz is csak hitetlenkedve pislogott.
– De monsieur... a ritmikus kattogás? – kérdezte a kalauz.
– Egyszerű mechanika – felelte Vaneau szárazon. – A tolvaj nem számolt azzal, hogy az Intercontinental Express rázkódása működésbe hozza a szabadon lévő gátszerkezetet. A meglepő súly pedig nem a kalap merevítése, hanem az óra ólomnehezéke, ami minden kanyarban a doboz falának csapódott. Az igazság az, hogy ön, uram, nem a divat megszállottja, hanem...
A vonat hirtelen hatalmasat rándult, a kerekek sikoltva fékeztek a síneken. Laurent majdnem a szemközti ülésre esett, a nehéz kalapdoboz pedig tompa puffanással landolt a padlón. A fedele felpattant, és egy míves, aranyozott óraszerkezet csúszott ki belőle.
A szerelvény lassan bepöfögött a lámpafényes Salignac állomásra. Az ajtó szinte azonnal feltárult, és a peronról két zord külsejű helyi nyomozó lépett a fülkébe.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, múzeumi lopás vádjával – lépett elő a vezetőjük, és azonnal megbilincselte a sápadt utast.
– ...egy meglehetősen hanyag műkincsrabló – fejezte be Vaneau a mondatát, miközben zsebóráját visszacsúsztatta a mellényébe.
Miután a gyanúsítottat elvezették, a kedélyek megnyugodtak. Laurent hálásan tisztelgett a detektívnek, miközben az állomáson új utasok szálltak fel a szerelvényre. A folyosón egy fiatal, fátyolos hölgy suhant el, aki egy apró, de feltűnően gyanús, szivárgó fadobozkát szorított magához, amiből erős mandulaillat áradt. Vaneau finoman felszippantotta a levegőt, és halványan elmosolyodott. Az utazás folytatódott.