224/5. Az ólom súlya — Lainville-i közeledés

"Az ólom nehéz fém, Monsieur, de a rossz kifogások még annál is súlyosabbak," jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben a kezében tartott dobozt finoman megmérte, mintha csak egy darab érett sajtot vizsgált volna.
"Ez... ez puszta rágalom!" hebegte a fekete kalapos úr, miközben tekintetével kétségbeesetten keresett menekülőutat a szűk folyosón. "A vaucressoni pecsét teljesen valódi! Én tiszteletreméltó utazó vagyok!"
"Kétségtelenül," bólintott a detektív. "Olyannyira tiszteletreméltó, hogy a menetjegye hátuljára még a vaucressoni állomásfőnök macskájának nevét is feljegyezte tintával. Csakhogy a pecséten szereplő dátum holnapi. Ön vagy a jövőből érkezett, vagy rendkívül hanyag hamisító."
A zaklatott új utas ekkor közelebb lépett, szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. "De a rezonátor... a frekvencia! Ha az ólom elzárja a rezgést, akkor a fáziseltolódás..."
"A fázis tökéletesen stabil marad, fiatalember, mivel ebben a dobozban nem fizikai fázisok laknak, hanem a trianoni posta rablásából származó, államilag garantált aranykötvények," mondta Vaneau olyan higgadtan, mintha csak a délutáni tea ideális hőmérsékletét vitatná meg.
Ekkor a fődetektív lassan a mellényzsebéhez nyúlt, és előhúzta régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig némán nézte a mutatók járását, majd egyetlen elegáns mozdulattal visszapattintotta a fedelét.
"Pontosan hét perc múlva Lainville állomásra érkezünk."
"Lainville?" sápadt el a kalauz, Laurent, a fülkeajtónak támaszkodva. "De hát ott a helyi nyomozók teljesítenek szolgálatot... és ők köztudottan rendkívül félénkek!"
"Valóban," felelte Vaneau halvány mosollyal. "De a tiszta arany és a kész tények látványa általában még a leggyávább rendőri szívbe is váratlan oroszlánbátorságot önt."