223/6. A fagyos igazság — Tisztújítás Vaucressonban

– Kedves barátaim – szólalt meg Monsieur Vaneau, amint a hatos fülke ajtaja lassan feltárult, és megjelent a fekete kalapos úr, reménykedve szorítva a nehéz sárgaréz barométert. – Sokan azt hitték, hogy ez a szerkezet csupán a vihar közeledtét jelzi. Ám a félrevezetés sokkal egyszerűbb volt: a nehéz barométer valójában nem higannyal, hanem a nemrégiben elrabolt elbereni hercegi ezüstolvadékkal van teli. A jéghideg pára pedig csupán a szárazjég volt, amely megakadályozta, hogy az olvadék idő előtt deformálódjon.
– Ez képtelenség! – hördült fel a fekete kalapos úr, bár hangjában már ott bujkált a lebukottak feszültsége. – Önnek nincs bizonyítéka arra, hogy én lennék a…
Mielőtt azonban Vaneau kimondhatta volna a nevet, a fékek hirtelen, fülsiketítően sikoltva léptek működésbe. A folyosón a poharak megcsörrentek, az elegáns hölgy ijedten kapaszkodott a kalauz karjába. A szerelvény lassan begördült a kivilágított Vaucresson állomásra.
A hálókocsi ajtaja csikordulva kinyílt, és a peronról azonnal felszálltak a helyi nyomozók, élükön egy magabiztos felügyelővel. A vezető végignézett a társaságon, majd határozottan a fekete kalapos úrhoz lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, az elbereni kincstár kirablása ügyében.
– …a hírhedt elbereni tolvaj – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha a rendőrség érkezése csak az ő zárszavának pontos időzítése lett volna.
A gyanúsítottat elvezették, az elegáns hölgy megkönnyebbülten igazította meg a sálját. Miközben a feszültség elült, az ajtóban egy új utas tűnt fel: egy sápadt férfi, aki feltűnően óvatosan szorongatott egy apró, selyemszalaggal átkötött, halkan búgó kalitkát. Vaneau csendesen figyelte az új jövevényt, miközben a vonat elindult Lainville felé.