223/5. A sárgaréz csapda — Haladás Vaucresson felé

A hálókocsi folyosóján hirtelen fagyos huzat csapott végig, amint a hatos fülke ajtaja halk kattanással bezárult a sápadt utas mögött. Laurent kalauz borzongva nyúlt a gallérjához, miközben értetlenül nézett a padlón maradt vékony, deres nyomra.
– Különös – morogta Laurent. – Nem elég, hogy az elegáns hölgy fülkéjéből órák óta dől a hűvös gőz, most még ez a barométer is jeget növeszt a kilincsre?
– A meteorológia ritkán dolgozik ilyen közvetlen fizikai hatásokkal, Laurent – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben megállt a hatos fülke előtt, s látszólag a fali lámpás réz foglalatát tanulmányozta. – Különösen, ha a műszer tulajdonosa annyira félti a rázkódástól, hogy még a saját lélegzetét is visszafojtja.
Ebben a pillanatban a szomszédos ajtó halk szisszenéssel kinyílt, és az elegáns hölgy lépett ki a folyosóra. Finom selyemsálat tekert a nyaka köré, s szemöldökét összevonva méregette a zárkózott utas ajtaját.
– Uraim, elviselhetetlen ez a hideg – mondta halk, mégis határozott hangon. – Úgy érzem magam, mintha egy alpesi jégbarlangban utaznék. Vagy talán az új szomszédom szállít egy komplett gleccsert abban a hengerben?
– Csupán egy ártalmatlan barométert, Madame – felelte Vaneau halvány mosollyal. – Bár el kell ismernem, a légnyomás-változások ritkán bocsátanak ki finom gépzsír-illatot.
– Gondolja, hogy a férfi hazudik? – kérdezte a hölgy óvatosan.
– Egyáltalán nem – válaszolt a detektív higgadtan. – Csupán nagyon szelektíven bánik az igazsággal. Ami, mint tudjuk, a leghatékonyabb módja a félrevezetésnek.
Émile Vaneau ekkor előhúzta zsebéből régi ezüst zsebóráját, kinyitotta, s egy pillanatig nézte a halk ketyegést.
– Pontosan tizenöt perc múlva Vaucresson állomásra érkezünk. És ott, meglátják, a barométer végre megmutatja a valódi súlyát.