223/4. A rézbarométer súlya — Éjszakai robogás Vaucresson felé

Az Intercontinental Express visszanyerte megszokott, egyenletes ritmusát, miközben elhagyta Beauregard sötétségbe burkolózó síneit. A folyosón haladó új utas sárgaréz barométere fémesen koccant a hálókocsi fa burkolatán, ahogy a férfi megpróbált átpréselődni a keskeny átjárón.
– Engedje meg, uram, hogy segítsek – lépett elő Laurent kalauz, s készségesen kezét nyújtotta a lelakatolt műszer felé.
– Hozzányúlni tilos! – csattant fel az utas hirtelen, majd riadtan körbenézett, mint aki maga is meglepődött saját nyerseségén. – Elnézést... Nagyon érzékeny precíziós szerkezet. Nem bírja a rázkódást.
Monsieur Vaneau egyetlen finom szemöldökvonással kísérte a jelenetet, miközben letette a teáscsészét a kisasztalra.
– Rendkívül szigorú meteorológiai műszer lehet, ha még a légnyomás változásait is lakattal kell távol tartania magától – jegyezte meg szelíden a fődetektív.
A férfi sápadt arca még fehérebbé vált, s görcsösen magához szorította a rézhengerszerű tárgyat.
– Ez egy családi örökség, semmi több. Vaucresson-ban kell átadnom az unokaöcsémnek.
– Magától értetődik – bólintott Vaneau udvariasan. – Habár a klasszikus Torricelli-féle barométerek ritkán bocsátanak ki finom gépzsír-illatot, és még ritkábban igényelnek kettős acélpántos rögzítést. De kétségkívül rendkívül figyelemreméltó darab.
Az utas nem felelt, inkább szaporázó léptekkel a fülkéje felé sietett. Laurent zavartan vakarta meg a fejét, s Vaneau-ra nézett.
– Úgy tűnik, ezen az éjszakán mindenki szokatlanul nehéz csomagokkal utazik, Monsieur Vaneau.
– Így van, Laurent – válaszolt a detektív halk, száraz mosollyal. – És úgy sejtem, a valódi terhet nem maga a rézhenger jelenti, hanem az a titok, amit gondosan belerejtettek.