223/3. A fagyos szándék — Megálló Beauregard-ban

Laurent kalauz engedelmesen a szolgálati fülke felé sietett, miközben Monsieur Vaneau a hálókocsi nyitott ajtóján át a fagyos gőzt árasztó rézgömbre mutatott.
– Úgy vélik, pokoli szerkezet? – fordult a még mindig reszkető, sápadt utashoz. – Nem, kedves uram. A fadobozban csupán egy szénszavas hűtőszerkezet ketyeg, amely a hölgy fülkéjében elrejtett szárazjég-tartály szelepeit szabályozta. A dermesztő párával mindössze pánikot akartak kelteni.
– Pánikot? De hát miért? – kérdezte megrökönyödve az elegáns hölgy, selyemsáljába burkolózva.
– Mert a pánikban az emberek reflexszerűen elhagyják a fülkéiket, őrizetlenül hagyva a poggyászukat – nézett rá Vaneau derűsen a fekete kalapos úrra. – Például az elbereni tolvaj, aki az imént még oly készségesen próbálta tisztázni a szerepét.
– Ez képtelenség! Nincs semmi bizonyítéka! – horkant fel a fekete kalapos úr, és hátralépett.
– A kabátja ujján lévő zúzmara és a rézgömb szelepeinek illesztései eléggé félreérthetetlenek – jegyezte meg Vaneau szárazon. – Maga nem elmenekülni akart, hanem kihasználni a zűrzavart.
Ebben a pillanatban a fékek éles csikorgása rázta meg a szerelvényt. Az Intercontinental Express lassított, majd begördült a kivilágított Beauregard állomásra. Az kocsiajtó csapódva kinyílt, s a peronról két helyi nyomozó lépett a folyosóra.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, az elbereni műkincslopás ügyében! – lépett elő a vezető nyomozó, és határozott mozdulattal megbilincselte a fekete kalapos urat.
Amint a gyanúsítottat elvezették, a szerelvény zökkenve megindult az éjszakában. Vaneau átvette a gőzölgő teáscsészét a visszatérő Laurent-tól. Ekkor a folyosó végén egy új utas bukkant fel, aki egy feltűnően nehéz, lelakatolt sárgaréz barométert szorongatott a hóna alatt. Vaneau csendben belekortyolt a teájába, és csak figyelte a férfi minden lépését.