223/2. A fagyos gőzök ritmusa — Összehangolt ketyegés

A villódzás elmúltával a sápadt utas még szorosabban ölelte magához a ketyegő fadobozt, miközben Laurent kalauz igyekezett visszanyerni a hivatali tekintélyét.
– Ha ez egy hangszer, uram, remélem, nem a gyászmise ritmusát gyakorolja – jegyezte meg Émile Vaneau halk, derűs hangon.
Ekkor a szomszédos fülke ajtaja halkan kicsúszott. Az elegáns hölgy lépett ki a folyosóra, mögötte a fekete kalapos úrral, aki még mindig gyanakodva méregette a társaságot.
– Monsieur Vaneau! – suttogta a hölgy, selyemsálát szorosabbra vonva. – A fülkémben lévő rézgömb... fagyos gőzt bocsát ki, és a ketyegése pontosan megegyezik ennek a fadoboznak az ütemével!
– Rendkívül gazdaságos fűtési rendszer – vonta fel a szemöldökét Vaneau. – Bár a jégkorszakot ritkán társítják a hálókocsik kényelméhez.
A fekete kalapos úr idegesen megigazította a fejfedőjét.
– Én csak tisztázni akarom a helyzetemet! Semmi közöm az elbereni tolvajhoz, még ha a pánikot ki is akartam használni...
– A vallomásoknak megvan a maguk ideje, kedves uram, de most inkább a fizika törvényeire koncentráljunk – szakította félbe Vaneau.
A nyugalmazott fődetektív lassan benyúlt a mellényzsebébe, és előhúzta patinás, ezüst zsebóráját. Kinyitotta, s egy másodpercig némán nézte a mutatók járását.
– Pontosan tizenkét perc múlva Beauregard állomásra érkezünk. Laurent, legyen kedves, készítse elő a teát. Úgy érzem, a fagyos gőzök ellen a legjobb ellenszer egy meleg csésze Earl Grey, és néhány igen fagyos igazság.