223/1. A dobozba zárt ütem — Éjszakai suhanás Beauregard felé

Az Intercontinental Express egyenletes kattogással szelte az éjszakát Saverne és Beauregard között. Laurent, a kalauz, mély sóhajjal igazította meg az egyenruháját, miközben a folyosó sárgaréz korlátját törölgette.
– Be kell vallanom, Monsieur Vaneau, a mai éjszaka után kezdem azt hinni, hogy a vasúttársaság a jegyek mellé némi cseppfolyós nyugtatót is mellékelhetne a személyzetnek – jegyezte meg fanyar mosollyal.
– A nyugalom túlbecsült erény, kedves Laurent – válaszolta Émile Vaneau, miközben kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti plüssülésen. – Különösen egy olyan vonaton, ahol a poggyászok meglepő önállóságra hajlamosak.
Tekintete a folyosó végén ülő, sötét öltönyös, feltűnően sápadt úrra tévedt. A férfi görcsösen szorította a térdén pihenő, apró sárgaréz lakattal lezárt fadobozt. A sötétre lakkozott tölgyfa burkolat mögül meglepően szabályos, ütemes kopogás szűrődött ki.
– Elnézést a zavarásért, uram – lépett hozzá Laurent óvatosan, fejével a ládika felé bökve. – Esetleg elhelyezhetem azt a dobozt a felső csomagtartón? Úgy mégiscsak kényelmesebb lenne az út.
– Hozzányúlni szigorúan tilos! – felelte a sápadt utas olyan élesen, mintha a kalauz a puszta kezével akart volna darázsfészekbe nyúlni. – Ez egy... rendkívül kényes, precíziós műszer. Vagy ritka hangszer. Esetleg mindkettő.
– Értem. Tehát a doboz még nem döntötte el a saját műfaját – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával, megigazítva hajtókáját. – Bár ritkán hallani olyan műszert, amelynek saját szívverése van.
A férfi elfehéredett szájjal húzta közelebb magához a ládikát, miközben a szerelvény lámpái egy rövid pillanatra baljósan pislákolni kezdtek.