221/8. A távíró feszültsége — Száguldás Mirecourt felé

A zaklatott új utas még mindig rémülten szorongatta a bőrtokot, mintha az élete múlna rajta. Vaneau egy pillantást vetett a varrásra, majd finom mozdulattal megérintette a tok sarkát.
– Ha megengedi, uram – mondta a nyugalmazott detektív –, a bőrtokja rendkívül elegáns, ám a tartalmának fojtogató illata arra utal, hogy a tulajdonosa vagy egy kétségbeesett vegyész, vagy egy meglehetősen ügyetlen tolvaj, aki összekeverte a gyémántokat a nehézipari kenőanyagokkal.
– De hát én... én csak egy egyszerű illatszerész vagyok! – méltatlankodott a férfi, miközben a fekete kalapos úr gyanakvóan közelebb lépett hozzájuk, fél szemmel még mindig a folyosó sarka felé lesve, ahová Laurent kalauz rontott be az előbb.
– Mindannyian utazunk valahová, barátom – jegyezte meg Vaneau szárazon. – A kérdés csupán az, hogy a csomagjaink is velünk tartanak-e a végállomásig.
Ekkor Émile Vaneau elegáns mozdulattal előveszi régi ezüst zsebóráját. Kinyitja a finom szerkezetet, s egy pillanatig némán, elmélyülten nézi a mutatók járását. Az óra halkan, ütemesen ketyeg a folyosó zúgásában.
– Pontosan tizenöt perc múlva Mirecourt állomására érkezünk – jelentette ki nyugodtan, majd finom pattanással lezárta az óra fedelét. – Addigra Laurent barátunknak is sikerül elküldenie a sürgönyt, feltéve, hogy a billentyűk nem ragadtak le a hirtelen támadt ijedségtől. Induljunk utána, mielőtt még önmagát is távirati úton próbálná meg elküldeni.