221/7. A távíró fonalai — Készülődés Saint-Julien előtt

Laurent kalauz reszkető térdekkel indult meg a folyosón a távírókészülék felé, szorosan Monsieur Vaneau sarkában, mintha a nyugalmazott detektív elegáns kabátja golyóálló pajzs lenne. A fekete kalapos úr tisztes távolságból követte őket, gyanakvón bámulva minden egyes fülkeajtót, mintha mindegyik mögött egy-egy felbőszült rabló lapulna.
– Monsieur Vaneau – suttogta a kalauz fojtott hangon, miközben kikerültek egy ezüsttálcával egyensúlyozó hálókocsi-pincért. – Ha a gyémántok nincsenek a fadobozban, és a szerencsétlen órássegédnél sincsenek... akkor mégis kinél lehetnek? Csak nem a zaklatott úrnál, aki az előbb szállt fel?
– Kedves Laurent, a bűnözők ritkán viselnek felirati táblát a nyakukban – jegyezte meg Vaneau szárazon. – Bár kétségtelenül rendkívül megkönnyítené a munkámat, és csökkentené a vasúttársaság szén-dioxid-kibocsátását is az elmaradt üldözések miatt.
Hirtelen a folyosó kanyarulatában egy zaklatott új utas rontott ki az egyik fülkéből, egyenesen Vaneau-nak ütközve. A férfi szorosan a mellkasához szorított egy gyanús bőrtokot, szemei tágra nyíltak a rémülettől.
– Vigyázzon! – dadogta a jövevény, miközben hátrafelé sandított. – Valami... valami fura szagot érezni a folyosó végén! Olyan, mint...
– Mint a keserűmandula, tudom – fejezte be Vaneau udvariasan, miközben elegáns mozdulattal kiegyenesítette meggyűrt hajtókáját. – Ne aggódjon, uram. Csak a vasúti gasztronómia egy újabb, kissé tolakodó fejezete. Laurent, kérem, küldje el azt a táviratot Saint-Julienbe. A helyi rendőrség már bizonyára nagyon várja a híreinket, és a kávéjuk is kihűl.