221/6. A mandula illatú csalétek — Közeledés Saint-Julien felé

Laurent reszkető kézzel nyújtotta át a svájci bicskát, amelyet láthatóan jobban féltett, mint a saját testi épségét.
– Csak óvatosan, monsieur Vaneau. A dugóhúzó része kissé laza, és a vasúttársaság nem téríti meg a magánvagyonban esett károkat.
– Megnyugtató a felelősségvállalásuk – jegyezte meg Émile, miközben a bicska hegyével finoman megnyomta a rejtett csavart.
A lakkozott fedél halk kattanással pattant fel. A fülkében lévők egyszerre hajoltak közelebb, mire a fekete kalapos úr azonnal visszahőkölt.
– Szent ég! Ez egy...
– Egy egészen kiváló, tizenkét rubinköves sárgaréz óramű, amely egy apró, parfümmel átitatott filckorongot forgat – fejezte be a mondatot Vaneau, miközben ujjheggyel kiemelte a szerkezetet. – Nincs robbanóanyag, uraim. Csak tiszta, tömény keserűmandula-esszencia. Valaki rendkívül nagy gondot fordított arra, hogy a pánikszerű illatfelhővel elterelje a figyelmet.
– De hát akkor hol vannak a montriveau-i gyémántok? – kérdezte a kalauz értetlenül.
– Ott, ahol a legkevésbé keresnénk őket. Az órássegéd úr táskájában például biztosan nincsenek – mutatott a detektív a reszkető fiatalemberre. – Ő valóban csak egy futár, akit a valódi elkövető bízott meg.
Vaneau ekkor lassan a mellényzsebéhez nyúlt, és előhúzta régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, számlapját egy pillanatig némán tanulmányozta, majd becsukta.
– Pontosan tizenkét perc múlva Saint-Julien állomásra érkezünk. Laurent, legyen kedves előkészíteni a távirót. Úgy hiszem, a gyémántok tulajdonosa hamarosan köszönetet mondhat a precizitásunkért.