221/5. A lezárt fadoboz — Mandulaillat a négyes fülkében

– Ha valóban makett, akkor felettébb hangos makett – jegyezte meg a fekete kalapos úr, miközben óvatosan hátrébb lépett egy ütemesebb kattanásnál. – Nem lehetne, hogy Laurent úr egyszerűen elzárja a kalauzfülkébe? Mondjuk egy nehéz gyapjútakaró alá?
– És ha felrobban, a vasúttársaságnak új kalauz után kell néznie? – kérdezte Laurent sértődötten, miközben zsebkendőjével a homlokát törölgette. – Köszönöm, monsieur, de a szakszervezetünk kifejezetten ellenzi az ilyen típusú rakománykezelést.
– Nyugalom, uraim – intette le őket Vaneau, miközben finoman megérintette a zaklatott új utas könyökét, és a négyes fülke felé terelte a társaságot. – A robbanószerkezetek ritkán illatoznak ilyen áthatóan keserűmandulától. Ez a kulináris jellegzetesség inkább a ciánra vagy egy igen drága, de rosszul tömített svájci óraműre utal. Kedves barátom, legyen kedves, nyissa ki azt a dobozt.
Az utas remegő kézzel az asztalra helyezte a lakkozott fadobozt. A ketyegés most már szinte zenei ritmust vett fel.
– Kulcs… nincs hozzá – dadogta a férfi. – Úgy kaptam a peronon. Egy úriember nyomta a kezembe, hogy vigyem el Plancy-sur-Meuse-ig, és ott adjam át egy sárga selyemsálas hölgynek.
– Milyen megkapóan romantikus – vonta fel a szemöldökét Vaneau. – És a montriveau-i gyémántok hiánya a posta-szekcióból szintén a selyemsálas hölgy megsegítését szolgálja?
– Gyémántok? – sápadt el még jobban az utas. – Én csak egy egyszerű órássegéd vagyok!
– Nos, akkor a mechanika nem okozhat gondot – mutatott Vaneau a doboz oldalán lévő apró, rejtett csavarra. – Laurent, kérem a zsebvágóját. Ideje belenéznünk a jövőnkbe.