221/3. A csillogó üresség — Mandulaillat a posta-szekcióban

A posta-szekció fémburkolatú falaiban halkan visszhangzott a kerekek ütemes kattogása. A páncélszekrény ajtaja valóban tátongott, mint egy udvariatlanul ásító fémmonstrum. Laurent, a kalauz, lábujjhegyen egyensúlyozott a bejáratnál, mintha attól tartana, hogy a padlóra szórt láthatatlan gyanú ráragad a cipőjére.
– Látja, Monsieur Vaneau? – suttogta a tisztviselő, miközben a bársony bélésű, teljesen üres fakkra mutatott. – Semmi erőszak. A zár sértetlen. De a montriveau-i gyémántoknak hűlt helye! Létezik olyan szellem, aki átmegy a vason?
– A szellemek általában meglehetősen rossz gazdasági érzékkel bírnak ahhoz, hogy gyémántokat lopjanak – felelte Vaneau, miközben előrehajolt. – Ráadásul a szellemek ritkán használnak kiváló minőségű kenőolajat. Nézze csak ezt a zsanért. Tisztább, mint a konyhai ezüstünk.
Laurent fojtott hangon nyöszörgött fel. – Kenőolaj? Akkor ez egy tervezett akció volt! És az a ketyegő doboz a másik kocsiban... biztosan elterelés!
– Egy elterelésnek kétségkívül hangosnak kell lennie, monsieur Laurent, de ehhez a széfhez inkább csendre volt szükség – jegyezte meg a detektív. Vaneau megérintette a zár belső peremét, majd az orrához emelte. – Érdekes. Mandulaillat. Úgy tűnik, a tolvajunk nemcsak a finommechanikához ért, de a drága kézkrémekhez is.
– Mandula? – hüledezett a tisztviselő. – De hát senki sem illatozik mandulától a vonaton!
– Ne siettesse a következtetéseket – intette nyugalomra Vaneau. – A gyanú olyan, mint a túl korán felbontott pezsgő: gyorsan elillan, és csak a kellemetlen utóíz marad. Mondja inkább, ki tudta, hogy a szállítmány épp most van itt?