221/2. A gyémántok és az óra – Két rejtély Solesmes felé

A vasúti tisztviselő sápadt arccal, zihálva ismételte meg a hírt, mintha a hangja is megfagyna a kocsik közötti huzatban. Monsieur Vaneau csupán egy pillanatra pislogott, mielőtt higgadtan az ideges férfira nézett.
– Montriveau-i gyémántok, mondja? – kérdezte, mintha csak az étlapról választana. – És a páncélszekrény nyitva áll. Feltételezem, a kulcsát nem felejtették benne, egy csinos kis masnival átkötve.
Laurent, a kalauz, aki már amúgy is a teljes idegösszeomlás szélén állt a ketyegő doboz miatt, most mindkét kezével a fejére kapott. – Az átok rá! Még egy rejtély! Ez a vonat a bűnügyek mágnesévé vált! Először a fekete kalapos úr, aztán a ketyegő szörnyeteg, most meg a gyémántok! Mindjárt az is kiderül, hogy a szakácsúr is egy elszökött herceg!
– A szakácsunk kétségkívül művész a maga nemében, monsieur Laurent – jegyezte meg Vaneau szárazon. – De térjünk vissza a rejtélyhez. Tisztelt uram, a széfet feltörték? Látható rajta erőszakos behatolás nyoma?
A tisztviselő megrázta a fejét. – Semmi. Mintha valaki egyszerűen kinyitotta volna. De a kulcsok nálam vannak, szigorú őrizet alatt! Soha nem hagyom őket magukra!
Vaneau elgondolkodva megérintette állát. – Érdekes. Egy ketyegő doboz, ami nem engedi magát megnézni, és egy széf, ami magától nyílik. Kérem, kísérjenek a posta-szekcióba. Azt hiszem, itt az ideje, hogy közelebbről is szemügyre vegyük, vajon a montriveau-i gyémántoknak is ilyen precíz ütemérzékük van-e, mint a „családi örökségnek”. Vagy esetleg a kettő rokonlélek.