221/1. Az ütemes ketyegés — Gyanús léptek Solesmes felé

Az Intercontinental Express egyenletes zakatolással hagyta maga mögött Auberoche-t, miközben Solesmes felé száguldott a sötétségben. Laurent, a kalauz, még mindig kissé remegő kézzel igazította meg egyenruhája gombjait, miközben a folyosón Monsieur Vaneau mellé lépett.
– Egészen rendkívüli leleplezés volt, monsieur – suttogta Laurent elismerően. – De attól tartok, a hálókocsi nyugalma csak illúzió. Látta azt a zaklatott új utast a sárgaréz pántos dobozzal? Úgy szorítja, mintha az élete múlna rajta. És az a hang… mintha egy óriási féreg rágna a fában.
– Valóban ütemes – jegyezte meg Vaneau, miközben a folyosó végén sietősen elhaladó alakot figyelte. – Bár egy fában rágó féreg ritkán tartja ilyen precízen a másodperceket. Hacsak nem végzett zeneakadémiát.
A zaklatott új utas épp a fülkéje előtt torpant meg. Keze annyira reszketett, hogy a kulcs másodszorra is mellécsúszott a zárnak. Amikor Vaneau komótos léptekkel közelebb ért, a férfi hirtelen megfordult, és a hátával takarta el a dobozt, amelyből ütemes, fémes tikk-takk szűrődött ki.
– Csak egy családi örökség! – jelentette ki túl hangosan, miközben homlokáról vastag cseppekben hullott az izzadság. – Egy egyszerű ingaóra. Kérem, ne bámuljanak!
– Eszemben sincs – mondta Vaneau száraz, nyugodt mosollyal. – Csupán azon tűnődtem, vajon a családi örökségnek miért van szüksége lélegeztetőnyílásokra a doboz oldalán.
A férfi elfehéredett, majd sietve berontott a fülkébe és magára rántotta az ajtót.
Vaneau elmosolyodott, ám alig tett meg pár lépést a saját kupéja felé, amikor a hálókocsi túlsó végéből éles sikoly hasított végig a folyosón. A poggyásztér felől egy vasúti tisztviselő rontott elő, arca sápadt volt, mint a fal.
– Monsieur Vaneau! – kiáltotta zihálva. – A posta-szekcióban a páncélszekrény nyitva áll, és a montriveau-i gyémántoknak hűlt helye van!