221/10. A marcipán-rejtély megfejtése — Megálló Elberenben

– Semmi olyasmi, ami dallamokat csalna elő – felelte Monsieur Vaneau, és finoman megkocogtatta a bőrtokot.
Émile Vaneau előveszi régi ezüst zsebóráját. Kinyitja. Egy pillanatig nézi. Majd nyugodtan megszólal:
– Pontosan öt perc múlva Elberen állomásra érkezünk.
– Addig is tisztázzuk a helyzetet – folytatta a detektív. – Mindenki azt hitte, hogy a távíróvonal elvágása külső támadás, és a mandulaillatú marcipán egy robbanószerkezet. Ez volt a tökéletes félrevezetés. A tettes azonban itt ül közöttünk. Azért vágta el a vezetéket, hogy a saját, hegedűtokba rejtett, hordozható morze-jeladójával küldhessen titkosított üzeneteket a határon túlra. Az apró részlet, ami elárulta, a finom műszerolaj jellegzetes illata volt, ami nem éppen a fenyőgyanta sajátja.
– És ez a leleményes úriember nem más, mint…
A vonat hirtelen óriásit fékezett. Poharak csörrentek a büfékocsiban, Laurent kalauz pedig ijedtében a távíróasztalnak esett. A szerelvény csikorogva begördült Elberen peronja mellé.
Az ajtók kitárultak, és a helyi nyomozók azonnal beléptek a folyosóra. A vezetőjük a fekete kalapos úrhoz lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, hírközlési szabotázs ügyében.
– …a fekete kalapos úr – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha a rendőrség csak az ő végszavára várt volna.
A férfit elvezették, miközben az utasok egy része megkönnyebbülten leszállt. Újak léptek a fedélzetre; köztük egy hölgy, aki egy feltűnően nehéz, lánccal lezárt kalapdobozt szorongatott. Vaneau csendesen figyelte az új jövevényt, miközben a vonat ajtói becsukódtak, és a szerelvény újra nekilendült a sötétségnek.