220/4. A saint-mireux-i átadás — Fékezés a peron előtt

– A kulcs tehát megvan – vette át a szót a fekete kalapos úr, és óvatosan a kinyílt rekesz felé nyúlt. – Akkor ezt most átadom a bank képviselőinek.
– Attól tartok, ön legfeljebb a saját ügyvédjének adhat át bármit is – jegyezte meg M. É. V. hűvös nyugalommal, miközben botjával finoman a gyanúsított kézfejére intett. – A belcasteli fiók kirablása után a széfkulcs nem a nagybácsi örökségeként utazott, hanem az ön kalapja mögé rejtett másodpéldány alapján készült.
– Ez nevetséges és felháborító! – méltatlankodott a férfi.
– Nem vitatom – felelte Vaneau. – A tények néha valóban különös humorérzékkel rendelkeznek.
Amikor a nyugalmazott detektív kimondta volna az utolsó részletet, a mozdony sipító hang kíséretében csikorgó fékekkel lassítani kezdett. A hálókocsi folyosóján megbillent a padló, a kottalapok elmozdultak a doboz tetején, s az Intercontinental Express begördült Saint-Mireux füstös peronja mellé.
Az ajtó sziszegve feltárult, s a helyi nyomozók határozott léptekkel léptek a hatos fülke elé.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a belcasteli széfkulcs eltulajdonítása ügyében! – harsant a felügyelő hangja.
– Pontosan nyolc másodpercet késtek, de a pontosság relatív fogalom – bólintott elégedetten Vaneau.
A letartóztatottat elvezették, a szerelvény pedig lassan újra megindult. A folyosón ekkor egy fiatal, hegedűtokot szorongató nő lépett Monsieur Vaneau-hoz, és reménykedve nézett rá.
– Ugye a hangszeremben nem ketyeg semmi? – kérdezte halkan.