220/3. A titkos kottalapok — Robogás Saint-Mireux felé

– Nem is a kották száma a különös – mondta Émile Vaneau, miközben finoman félretolta a fadoboz szélén kattogó sárgaréz karokat –, hanem az, hogy a lapok alsó szélén apró, kilyukasztott mintázat fut végig. Akárcsak egy gépzongora vezérlőszalagján.
A zaklatott utas azonnal a doboz fölé hajolt, szemeiben enyhe riadalom csillant meg.
– Az csupán a mechanika rögzítőpontja! A nagybátyám precíz ember volt, nem tűrte a csúszásokat.
– A csúszásokat a vasúttársaság sem kedveli, mégis megesnek – jegyezte meg Laurent, miközben gyanakvóan méregette a szerkezetből kiáramló finom fémport. – De miért kell ehhez ilyen nehéz tölgyfa burkolat?
– Mert a doboz kettős fenekű – fűzte hozzá Vaneau halk, kimért hangon. Elővette régi ezüst zsebóráját, halkan pattintotta fel a fedelét, majd egy pillanatnyi hallgatás után visszatette a mellényzsebébe. – Pontosan nyolc perc múlva Saint-Mireux állomására érkezünk. És ott a kottalapozó végre teljesíti valódi feladatát: nem zenedarabot forgat, hanem a belcasteli bankfiók hiányzó széfkulcsát adja át a várakozó átvevőnek.
A fekete kalapos úr meglepetten hátralépett a folyosón.
– A széfkulcsot? Ebben a csattogó zenedobozban?
– A sárgaréz fogaskerekek ritmusa tette lehetővé a rejtett rekesz kinyitását – intett Vaneau a doboz felé, amely éppen abban a pillanatban kattant egy utolsót, és a tölgyfa aljából egy keskeny, rézből öntött kulcs csúszott elő.