220/2. A sárgaréz szerkezet — Közeledés Saint-Mireux felé

Laurent óvatosan megérintette a hatos fülke kilincsét. A fém hűvös volt, de a mögötte lévő szerkezet zúgása szinte átremegett a sárgarézen. Egy határozott mozdulattal lenyomta a kart, és a tolóajtó halk sziszszenéssel feltárult.
Odabent, a bársonyülés közepén egy nehéz, pántolt tölgyfadoboz pihent. Nem mozdult el a helyéről, ám a belsejéből ütemes, fémes kattogás áradt, mintha egy túlhúzott óraszerkezet próbálna szabadulni. A fülke ablakánál egy zaklatott új utas ült, aki idegesen simítgatta a kabátja hajtókáját.
– Esküszöm, nem veszélyes! – szabadkozott a férfi, amint meglátta Vaneau-t és a kalauzt. – Csupán egy automatizált kottalapozó. A nagybátyám találmánya, Saint-Mireux-be szállítom. Sajnos a sínek rázkódásától néha önálló életre kel.
– Egy kottalapozó, amely fémfűrészként viselkedik a menetrend közepén – jegyezte meg Émile Vaneau, és halk léptekkel közelebb lépett. – Rendkívül figyelmes szerkezet. Bár a ritmus, amit diktál, kissé türelmetlen.
A fekete kalapos úr a folyosóról óvatosan belesett a nyitott ajtón.
– És mondja, uram, ez a lapozó nem bocsát ki véletlenül mentolos hűtőgázt? – kérdezte gyanakvóan.
– A fémek természetét ismerve – válaszolta Vaneau száraz mosollyal – ez a doboz nem fagyasztani akar. Kérdés csak az, mit rejtenek azok a kották, amelyeket ennyire szaporán akar forgatni.