219/9. Belcasteli megálló — Átszállás Valcourt felé

Monsieur Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját, egyetlen röpke pillantást vetett rá, majd halk kattanással zárta be a fedelét.
– Pontosan három perc múlva Belcastel állomásra érkezünk – jegyezte meg száraz eleganciával, miközben visszasüllyesztette az órát a mellényzsebébe. – Ahol a hatóságok már alighanem türelmetlenül várják a csodás szódavíz-receptúrát és annak tudományos feltalálóit.
A fekete kalapos úr idegesen megköszörülte a torkát, miközben a fiatal nő megpróbálta a hegedűtokot az ülés mögé csúsztatni.
– Ön tehát már az első perctől tudta? – kérdezte a férfi, megpróbálva megőrizni tartását.
– Nem – felelte Vaneau szelíd mosollyal. – Az első perctől csupán azt tudtam, hogy a mentolaroma nem illik a hálókocsi szellőzőrendszerének természetes huzatához.
A szerelvény ekkor akkorát zökkent, hogy a fülke sárgaréz lámpája kilendült, a fékek pedig fülhasogató csikorgással szorultak a kerekekre. A vonat lassan begördült a kivilágított peron mellé. Az ajtó gőzszisszenéssel kinyílt, s két helyi nyomozó lépett a folyosóra.
– Letartóztatjuk Önöket a vasúti közlekedés veszélyeztetése miatt! – jelentette ki a vezetőjük, s határozott intéssel kísérte ki a feszült párost.
– Pontosan erre a lezárásra számítottam – bólintott Vaneau a megkönnyebbült Laurent kalauz felé. A peronon közben egy magányos, sötét köpenyes utas szállt fel, aki egy feltűnően nehéz, lelakatolt fadobozt szorított magához. Vaneau csendben figyelte az új érkezőt, miközben a szerelvény lassan megindult Valcourt felé.