219/10. A lelakatolt láda — Száguldás Valcourt felé

Laurent kalauz mély megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, miközben zsebkendőjével megtörölte az izzadt homlokát. A belcasteli peron fényei már lassan elmaradtak mögöttük, s az Intercontinental Express kerekei visszataláltak a megszokott, ritmikus kattogáshoz.
– Bámulatos, Monsieur Vaneau – mondta Laurent, miközben gondosan bezárta a vagon külső ajtaját. – El sem hiszem, hogy a mentolszagú hűtőgáz csupán puszta elterelés volt a hegedűtokba rejtett szódavíz-recepthez. Akár az egész hálókocsit fagyási sérülés érhette volna!
– A tudomány és a kapzsiság keveréke ritkán szül kellemes illatokat, kedves Laurent – válaszolta Vaneau szelíd, száraz mosollyal, miközben az ablakon át az éjszakai tájat figyelte. – De mint tudjuk, a jó receptúra előbb-utóbb úgyis a megfelelő kezekbe kerül. Vagy a rendőrségi irattárba.
A folyosó túloldalán ekkor nehéz, koppanó zaj törte meg a csendet. Az új, sötét köpenyes utas éppen a hatos fülke felé vonszolta a vaspántos, lelakatolt fadobozt, amely alól különös, rezes ketyegés vagy inkább ritmikus csiszolódás szűrődött ki.
– Segíthetek a csomaggal, uram? – kérdezte Laurent készségesen, kinyújtva a kezét.
– Ne nyúljon hozzá! – szisszente rá a köpenyes férfi olyan hirtelenséggel, hogy a kalauz megtorpant. – Csupán... személyes feljegyzések. És felettébb érzékenyek a rázkódásra.
Vaneau egyetlen szemöldökvonással kísérte a jelenetet, majd csendesen zsebre tette a kezét.
– Úgy tűnik, Laurent, a nyugodt pihenés ideje még várat magára. Valcourtig még bőven lesz időnk elgondolkodni azon, miért igénylik a puszta jegyzetek a dupla acéllakatot.