219/8. A hangvilla titka — Zökkenőmentes haladás Belcastel felé

– Ráadásul a szabadalom bejegyzése éppen a tegnapi napon jelent meg a szaklapban – tette hozzá Monsieur Vaneau, miközben zsebkendőjével finoman letörölte a finom zúzmarát a hajtókájáról. – A szellőzőrendszer eltérítése nem bűntény, kedvesem, csupán rendkívül zajos módja a figyelemelterelésnek.
A fiatal nő zavartan pillantott a fekete kalapos úrra, aki óvatosan hátralépett a fülke sötétebb sarkába, mintha a kabátja szegélye mögé próbálna rejtőzni.
– De a szállítmány... – dadogta a nő, és szorosabban magához ölelte a hegedűtokot. – Azt mondták, ha a frekvencia ingadozik, az egész kísérleti gázkeverék megsemmisül!
– A gázkeverék közönséges szódavíz és mentol keveréke, amelyet a konyhakocsiból tulajdonítottak el – állapította meg a fődetektív egy csendes mosoly kíséretében. – A valódi szállítmány végig a kalauz táskájában pihent, amíg önök a műszerek mutatóit bűvölték.
Laurent, a kalauz, meglepetten nézett a kezében lévő bőrtáskára, majd lassan bólogatni kezdett, mintha most értené meg saját felelősségteljes szerepét. A helyi nyomozók egymásra pillantottak, és egyikük tétován előszedett egy jegyzetfüzetet.
– Tehát a pánik csak színjáték volt? – kérdezte a fekete kalapos úr, megpróbálva visszanyerni méltóságteljes tartását.
– Inkább egy félreértett akusztikai kísérlet – igazította meg Vaneau a zakóját. – De Belcastel állomáson a szerelők alaposan átvizsgálják a hűtőkocsit, mielőtt bármi más meglepetés érne bennünket.
A vonat kerekei ekkor ritmikusan csikorogni kezdtek a váltókon, jelezve, hogy a szerelvény már a külvárosi vágányokon robog.