219/7. A frekvencia fogságában — Hideg zuhany Belcastel előtt

A nyomozók egy emberként rezzentek össze, amikor a mennyezeti szellőzőből váratlanul fagyos gőzfelhő csapott alá, sűrű fehér lepelbe vonva a fülkét. Laurent, a kalauz, ijedtében elejtette a jéggel teli vödröt, amely fémes csörömpöléssel ürült ki a padlóra.
– Ez... ez a vég? – dadogta az egyik nyomozó, miközben kétségbeesetten próbálta letörölni a dért az ingujjáról. – Megfagyunk, vagy felrobbanunk?
– A kettő egyszerre meglehetősen ritka bravúr lenne – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben elegáns mozdulattal elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig merengve nézte a számlapot, majd halk kattanással lecsukta. – Pontosan nyolc perc múlva Belcastel állomásra érkezünk. Ahol a helyi mérnökök remélhetőleg nagyobb szakértelemmel bírnak a gázszelepek terén, mint a drámai hatásokéban.
– De a frekvencia elcsúszott! – kiáltott fel a fiatal nő, és remegő ujjakkal matatott a hegedűtokba rejtett távvezérlő gombjai között. – Ha nem találom meg a megfelelő hullámhosszat, a nyomáskiegyenlítő teljesen leáll!
– Javaslom a d-mollt – vetette fel a fekete kalapos úr, akinek a foga már láthatóan vacogott a hidegtől. – Az mindig olyan megnyugtatóan komor.
– Ebben a helyzetben a d-moll legfeljebb a gyászmunkát könnyítené meg – felelte Vaneau szárazon. – Maradjunk inkább a tiszta matematikánál, kedvesem.
A detektív finoman a nő keze felé nyúlt, és egyetlen apró, határozott mozdulattal elfordította a tok oldalán lévő sárgaréz korongot. A fülsértő sípolás azonnal halk, ritmikus kattogássá szelídült, és a fagyos pára gomolygása is alábbhagyott.
– Honnan tudta? – kérdezte a nő elképedve.
– A tudomány, drágám, rendkívül hasznos dolog. Különösen akkor, ha az ember ismeri a hűtőgépgyár legújabb szabadalmait – mosolygott Vaneau.