219/5. A dermesztő dallam — Menekülés Belcastel felé

– A helyi hatóságoknak rendkívül fejlett a szaglásuk az ilyesmihez – jegyezte meg a fekete kalapos úr, miközben idegesen igazgatta a kabátja gombját. – Különösen, ha egy csempészett kompresszor hűtőgázáról van szó.
– Csempészett? – kerekedett el a fiatal nő szeme. – Ön azt mondta, ez teljesen legális szállítmány, csak... kissé feszült a menetrend!
– Kedvesem, a jogszabályok határai olykor éppoly képlékenyek, mint a gázok halmazállapota – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben finoman megkocogtatta az ezüst zsebóráját. Elővette, kinyitotta, majd egy pillanatig merőn nézte a mutatókat. – Pontosan tizenhét perc múlva Belcastel állomásra érkezünk. És tartok tőle, hogy a peronon álló urak nem a hegedűjátékára lesznek kíváncsiak.
– De hát én csak a kottákat akartam megmenteni! – csuklott el a nő hangja, szorosabban ölelve a tokot. – A rekeszben nincsenek alkatrészek, csak a gázpalack távirányítója!
Laurent, a kalauz, aki eddig a folyosó végéről figyelte az eseményeket egy vödör olvadó jéggel a kezében, halkan megszólalt:
– Monsieur Vaneau, a tartály ketyegése ugyan megszűnt, de a jég rohamosan olvad. Ha Belcastelig nem érünk be, a hálókocsi szaunává változik. Ráadásul meglehetősen mérgező szaunává.
– Nos, akkor javaslom, mérsékeljük a drámai hőfokot – mondta Vaneau halálos nyugalommal. – Laurent, kérem, hozzon még jeget a büfékocsiból. Önök pedig, kedves barátaim, jöjjenek velem. Úgy vélem, a helyi nyomozók félelme korántsem alaptalan, de még van időnk tisztázni, miért éppen egy hegedűtok lett ennek a fagyos drámának a főszereplője.