219/4. A dermedt dallamok — Nyomozás a hegedűtok után

– Mert a hegedűtokban nem hangszer van, hanem a fagyasztókompresszor pótalkatrészei! – vágott közbe egy feszült, kissé remegő hang.
A fekete kalapos úr lépett elő a szomszédos fülke árnyékából, miközben gyanakvón igazgatta fejfedőjét. Mögötte a fiatal nő úgy szorította magához a hegedűtokot, mintha az egyetlen úszógumi lenne egy süllyedő gőzösön.
– Rendkívül találékony – bólintott Monsieur Vaneau, szemöldökét enyhén megemelve. – Bár én eddig abban a hiszemben éltem, hogy a kompresszorok ritkán igényelnek g-kulcsos hangolást.
– Ne gúnyolódjon, kérem! – suttogta a fiatal nő, ujjait fehéredésig szorítva a fogantyún. – Ha ez a tartály felmelegszik, a gáz mindent eláraszt. Montenard-ig ki kell bírnia! Ezért kellett a jég.
– És a kulcsok? – kérdezte a zaklatott utas, hátrálva egy lépést. – Miért próbálta meg elvenni a fülkém kulcsát az imént, uram? – mutatott a fekete kalaposra.
– Csupán ellenőrizni akartam a biztonsági szelepet, ami a maga fülkéjének falában fut! – védekezett a kalapos úr, hangjában leplezetlen rettegéssel. – Nem vagyok tolvaj, csak egy kétségbeesett szállítmányozó, aki nem akarja, hogy ez a luxusvonat egyetlen hatalmas, száguldó parfümszóróvá alakuljon.
– Nos, a parfümszóró talán túlzás, de a fanyar arcszeszéből ítélve ön valóban ért a tömény aromákhoz – jegyezte meg szárazon Vaneau, miközben a konténer halkuló szuszogását hallgatta. – Úgy vélem, a helyzet korántsem olyan robbanásveszélyes, mint amilyen fagyos. De miért érzem úgy, hogy a helyi nyomozók, akik Saint-Florentin állomásán várnak ránk, nem fognak osztozni ezen a megkönnyebbülésen?