219/3. A fagyos gyanú — Párbeszéd a jég felett

– Egy fekete kalapos úr volt, fanyar arcszesszel és feltűnően sietős léptekkel – suttogta a zaklatott utas, miközben gyanakvón leste a folyosó mindkét végét. – Azt mondta, ha nem szállítom le a rakományt Montenard állomásig, a titkaink elpárolognak. Szó szerint! És volt vele egy fiatal nő is, aki görcsösen szorított magához egy hegedűtokot, mintha az élete múlna rajta.
– A titkoknak megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy gáz halmazállapotban még nehezebben tarthatóak meg – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben zsebre dugott kézzel figyelte a tartályt.
Ebben a pillanatban Laurent, a kalauz lihegve kanyarodott be a folyosó sarkán, kezében egy tekintélyes méretű, ezüstözött jégvödörrel, amelyben fanyarul csörögtek a jégkockák.
– Íme a jég, Monsieur Vaneau – zihálta a kalauz. – Bár az étkezőkocsi főnöke megjegyezte, hogy a száraz pezsgőhöz jobban illett volna, mint egy ketyegő bádogdobozhoz.
– Mondja meg neki, Laurent, hogy a tudomány néha megköveteli a gasztronómiai áldozatokat – felelte a detektív. – Most pedig óvatosan eresszük le a tartályt a jégágyra.
Ahogy a fémkonténer találkozott a jéggel, a szaporán ketyegő hang hirtelen megváltozott: lassú, tompa, fémes kattogássá szelídült, mintha az óramű megdermedt volna a hidegben.
– Úgy tűnik, a jég valóban segít a tisztánlátásban – mosolygott Vaneau. – Most pedig, drága uram, talán elárulja, miért hord a társa hegedűtokot, ha a vonatunkon egyetlen zenekar sem utazik?