219/2. A jégre tett igazság — Ketyegés a folyosón

– Le kellene dobnunk a vonatról! – suttogta a zaklatott új utas, miközben kétségbeesetten próbálta a selyemsáljával elfojtani a tartályból áradó, egyre szaporább ketyegést. – Még a végén mindent tönkretesz!
Laurent, a kalauz, sápadtan hátrált egy lépést, szorosan a folyosó falához lapulva.
– Uram, az Intercontinental Express ablakai biztonsági okokból le vannak zárva. Különben is, a pályatest melletti flóra és fauna rendkívül zokon venné a potyautas fémhengereket.
– Különösen egy olyat – jegyezte meg Monsieur Vaneau –, amely állítólag képes közszemlére tenni az utazóközönség legrejtettebb gondolatait. Képzelje el a vasúttársaság igazgatóságának hétfő reggeli értekezletét, ha a gáz eléri a mozdonyvezető fülkéjét.
– Önnek ez tréfa? – nyüszített az utas, és a fülkeajtónak támaszkodott. – Ez a szerkezet nem robban, de a hatása felér egy társadalmi földrengéssel!
A detektív egy lépéssel közelebb lépett, és félrehajtott fejjel vizsgálta meg a sárgás páralecsapódást a tartály peremén.
– A fizika, drága uram, ritkán törődik a társadalmi konvenciókkal. Laurent, kérem, hozzon egy jégvödröt az étkezőkocsiból. Ha a belső nyomást nem tudjuk csökkenteni, legalább a környezetet hűtsük le.
A kalauz megkönnyebbülten bólintott, és sietős léptekkel elindult a folyosón, magára hagyva a két férfit a ketyegő rejtéllyel.
– Maga egyáltalán nem fél? – kérdezte az utas gyanakvón, miközben még szorosabban magához szorította a dobozt.
– Az igazság néha kellemetlen, uram – válaszolta Vaneau –, de a jég általában segít a tisztánlátásban. Meséljen inkább arról a személyről, aki ezt a különös csomagot Önre bízta Grand-Pont állomásán.