219/1. Az elnémult konténer — Új gyanúsított a hálókocsiban

– Bocsánat – dadogta a zaklatott új utas, miközben megpróbálta a könyökével letörölni a fémhenger oldalán gyöngyöző, gyanúsan sárgás páralecsapódást. – Szabad ez a fülke? Úgy értem, teljesen szabad? Nincsenek itt... mások? Olyanok, akik túl sokat kérdeznek?
Laurent, aki még mindig a lebegő bőröndök okozta sokk hatása alatt állt, gyanakvóan méregette a gőzölgő konténert.
– Uram, a VIP osztályon a gőzfejlesztő berendezések szállítása szigorúan tilos. Kivéve természetesen, ha az egy engedélyezett, ezüstözött kávéfőző.
– Ez nem kávéfőző! – sziszegte a férfi, és rémülten pislogott vissza a sötétedő folyosóra. – Ez egy izolációs zárvány. Ha a belső hőmérséklet egyetlen fokot is emelkedik, a benne lévő szubsztonikus gáz... nos, mondjuk úgy, hogy a hálókocsi utasai hirtelen nagyon furcsa dolgokat fognak tapasztalni. Például egymás legféltettebb gondolatait.
Monsieur Vaneau szárazon elmosolyodott, de a szeme sarkából éberen figyelte a tartály szelepét.
– Rendkívül kellemetlen lenne, uram. Az utazóközönség többségének gondolatai meglehetősen prózaiak, és csak feleslegesen terhelnék a kalauz úr amúgy is feszített munkatempóját.
– Ön ezt félvállról veszi? – hördült fel az új utas, miközben a konténert szorosabban magához szorította. – Ha ez kiszabadul, a vonat...
Ebben a pillanatban a fémkonténer belsejéből egy fojtott, fémes kattanás hallatszott, s a sziszegő gőz hirtelen elapadt. Helyette baljós, ritmikus ketyegés vette kezdetét. Az utas arca hamuszürkévé vált.
– Ó, ne. Ez nem a nyomáscsökkentő szelep volt.
Monsieur Vaneau rezzenéstelen arccal állt a himbálózó folyosón, miközben az Intercontinental Express elszántan robogott a sötétségbe, a következő állomás, Ardenay felé.