218/7. A lebegő rejtély vége — Megálló Grand-Pontban

Az ajtók sziszegve nyíltak ki, és a két zord külsejű helyi nyomozó határozott léptekkel lépett a hálókocsi folyosójára.
– A törvény nevében! – harsant a vezető nyomozó hangja. – Letartóztatom kisasszonyt a kísérleti ólomnehezékek eltulajdonításáért és ipari szabotázsért!
A fiatal nő mérgesen összefonta a karját a hegedűtok felett.
– Ez abszurdum! Én csak a saját hangszeremet védtem!
– Egy hegedűt, amelynek a tokja kétszer nehezebb magánál a vonósnál? – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk, derűs hangon. – A félrevezetés mesteri volt, kedvesem. Ön azt akarta, hogy a lebegő doboz elszabaduljon, miközben az ólomnehezékekkel kijátszotta a csapágygolyók egyensúlyát.
A nyomozók teketória nélkül közrefogták a méltatlankodó fiatal nőt, és levezették a kivilágított peronra. A fekete kalapos úr még mindig a kulcsait szorongatva szaladt utánuk, hogy az elismervényét aláírassa.
Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben az ajtók csapódtak.
– Úgy tűnik, a gravitáció végre helyreállt a hálókocsiban, Monsieur Vaneau.
– A fizika törvényei ritkán tévednek, Laurent – felelte a fődetektív, miközben az Intercontinental Express lassan kigördült az állomásról Saint-Germain felé.
Ekkor a folyosó végén felbukkant egy új utas, aki óvatosan egy feltűnően gőzölgő, kalapdoboz méretű fémkonténert szorított a mellkasához. Vaneau szeme halványan megcsillant.