218/5. Az ólom súlya — Haladás Grand-Pont felé

A fiatal nő szorítása meglazult a fülkeajtón, és mély sóhaj kíséretében engedte, hogy Laurent kalauz közelebbről is megtekintse a hegedűtokot. A fekete kalapos úr döbbenten támaszkodott a folyosó rézkorlátjának, miközben próbálta feldolgozni a tényt, hogy nem pokolgép, hanem egy lebegő szerkezet társaságában utazik.
– De hát miért kell egy fizikai kísérletet három lakat mögé zárni, és éjszakai expresszen szállítani? – kérdezte Laurent, miközben óvatosan megemelte a tokot, amely váratlanul nehéznek bizonyult.
– Mert a szabadalmi hivatal reggel nyit, a konkurencia pedig nem alszik – felelte a fiatal nő halkan, majd lemondóan kinyitotta a tok zárját. Odabent fényesre csiszolt ólomtömbök feküdtek a bársonyon. – Ha a bőrönd kiszabadul, a benne lévő prototípus egyszerűen elszáll.
– A tudomány szereti a szélsőségeket – jegyezte meg Monsieur Vaneau csendes derűvel. – Vagy túlságosan lehúzza az embert, vagy kétségbeesetten a magasba vágyik.
A fődetektív ekkor benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, s egy pillanatig némán nézte a ketyegő mutatókat.
– Pontosan nyolc perc múlva Grand-Pont állomásra érkezünk.
Laurent kalauz értetlenül hunyorgott:
– Úgy érti, ott végre lezárhatjuk ezt a szokatlan ügyet, Monsieur Vaneau?
– Nem teljesen – válaszolta Vaneau, s az órát visszacsúsztatta a zsebébe. – Csupán azt, hogy a hölgy igazat mond a kísérletéről, ám a fekete kalapos úr még mindig nem árulta el, miért lapul a kabátjában a három lakat kulcsa.