218/4. A könnyűség ára — Száguldás Châtellerault felé

A fiatal hölgy elhalványult, de nem engedte el a fülkeajtót.
– Csak közönséges hegedűgyanta! – vágta rá hevesen. – És némi kiszárított védőfűszer a molyok ellen!
– Rendkívül előrelátó gondoskodás – bólogatott Monsieur Vaneau megértően. – Különösen egy olyan hangszer esetében, amely a tapasztalataim szerint ritkán szokott molyosodni. Laurent kalauz úr, legyen kedves, és próbálja meg kissé megemelni a hölgy hegedűtokját.
A kalauz óvatosan nyújtózkodott a rés felé, mire a fiatal nő önkéntelenül hátrahőkölt. A tok alsó része megrebbent a szőnyegen, és furcsa, fémes koccanással koccant a bőrönd sarkához.
– Nahát – hüledezett Laurent, miután ujjaival megérintette a bőrtáska szélét. – Olyan könnyű, mintha csak üres papírmasé lenne! De miért koccant akkor, mint egy vasüllő?
– Mert a súly nem hiányzik, csupán rossz helyen keresik – magyarázta Vaneau, miközben tekintetével felmérte a fülke mennyezeti rácsát. – Ha egy tárgy emelkedni próbál, a gazdája kénytelen ellensúlyt alkalmazni, nehogy a poggyásztartó hálója a mennyezethez csapódjon. A hölgy hegedűtokja nem hangszert rejt, hanem ólmot.
– Ólmot?! – kiáltott fel a fekete kalapos úr, s a kezét a mellkasára tapasztotta. – Akkor mégiscsak fegyveres merénylet!
– Egy merénylő ritkán szállítási kiegyenlítő súlyként tekint az ólomra, uram – válaszolt Vaneau halkan, csendes derűvel. – Inkább azt gondolom, hogy a kettes fülkében nem robbanás készül, hanem egy rendkívül drága és törékeny fizikai kísérlet repül megállíthatatlanul Châtellerault felé.