218/3. A légi poggyász rejtélye — Robogás Mireval felé

Monsieur Vaneau óvatosan megállt a kettes fülke ajtaja előtt, majd halk, rendkívül udvarias kopogtatással jelezte jelenlétét. Odabentről azonnal elcsendesedett a visszafojtott zihálás.
– Kisasszony – szólalt meg a fődetektív olyan lágyan, mintha csupán a menetrend apró módosításáról kívánna tájékoztatni –, a szerelvény rázkódása esetenként megtréfálja az ember hallását. A szomszédos úr úgy véli, egy hegedűhúr pattanását hallotta az imént.
A fülkeajtó résnyire nyílt. A fiatal hölgy riadt szeme villant meg a résben, kezében továbbra is görcsösen szorítva a hegedűtokot.
– Tévedés – mondta remegő hangon. – Nincs nálam elpattant húr. És a bőröndöm sem lebeg, akármit terjeszt a kalauz úr!
– Én nem állítottam, hogy lebeg, kisasszony – szólt közbe Laurent kalauz, miközben gyanakvóan méregette a háromlakatos koffer kontúrját. – Csupán azt tapasztaltam, hogy a fizikai törvények különös módon tartózkodnak az Ön holmijától.
– A gravitáció ritkán mutat válogatós udvariasságot a hálókocsikban – jegyezte meg Monsieur Vaneau száraz mosollyal. – De engem jobban érdekel az a finom, száraz aromájú levegő, ami a szellőző rácsán át árad. Nem ánizs, és nem is szappan. Inkább kiszáradt parafa és finomra őrölt puskapor keveréke.
A fekete kalapos úr riadtan lapult a folyosó falához.
– Puskapor? – hördült fel elhaló hangon. – Önök egy szárnyaló bombával utaznak egy fedélzeten?!
– Egy bomba ritkán igényli a három precíziós sárgaréz lakatot, uram – válaszolta higgadtan Vaneau. – A robbanóanyagok általában nem a biztonsági óvintézkedéseikről híresek.