218/2. A szárnyaló pehely súlya — Úton Mireval felé

A fiatal hölgy egyetlen szaporodó mozdulattal behúzta maga mögött a kettes fülke ajtaját, a rézlakatok pedig fémes koccanással ütődtek az üvegnek. Laurent kalauz elképedve meredt saját tenyerére, mint aki képtelen feldolgozni a gravitáció hirtelen elpárolgását.
– Ha az személyes emlék volt, Monsieur Vaneau, akkor az illető hölgy életében kizárólag szappangyerekek és hőlégballonok szerepeltek – suttogta Laurent, s gyanakvóan lesett be a matt üvegen át. – Egy ekkora bőröndnek legalább tizenöt kilónak kellene lennie. Ez meg olyan volt, mintha pelyhet emeltem volna.
– A pehely sem veszélytelen, ha elég magasból hullik alá, Laurent – válaszolta csendesen Monsieur Vaneau, miközben lassan megindult a folyosón. – Ráadásul a lakatok valódi sárgarézből öntettek. Miért védene valaki három súlyos zárral a néma semmit?
A folyosó kanyarulatánál ekkor bukkant fel a fekete kalapos úr. Kalapkarimáját mélyen a szemébe húzta, ujjai görcsösen szorították a folyosói kapaszkodót, tekintetéből pedig valami egészen őszinte, nyers riadalom sugárzott.
– Hallották azt a zörejt? – kérdezte szinte suttogva, ahogy hátrálva elhaladt a kettes fülke mellett. – Olyan volt, mintha… mintha egy hegedű húrja pattanna el a zárt ajtó mögött. De hát nincs is ott hangszer! Csak az a nehéznek látszó doboz!
– A páncélozott kalapdoboz, uram – helyesbített Laurent fanyarul. – Bár ami engem illet, jobban aggaszt a fizika törvényeinek hirtelen felrúgása.
– A fizika rendkívül engedékeny tud lenni, ha a kíváncsiság és az óvatosság találkozik – jegyezte meg Monsieur Vaneau egy halvány mosoly kíséretében. – Mireval állomásig még van némi időnk. Elegendő ahhoz, hogy kiderítsük, miért kíséri a levegősúlyú poggyászt ilyen komoly riadalom.