218/1. A lakatolt bőrönd — Indulás Larchant felé

Laurent kalauz megtörölte izzadó homlokát, s megkönnyebbülten a folyosó bársonybevonatú falának támaszkodott.
– Hál' istennek, Monsieur Vaneau! Azt hittem, ebből a viaszos-ánizsos zűrzavarból már sosem keveredünk ki – jegyezte meg elégedetten, miközben a szerelvény ütemesen zakatolt a Salignacot elhagyó síneken.
– A gasztronómia és a bűnözés útjai néha meglepően édesek, Laurent – válaszolta Monsieur Vaneau csendes derűvel, miközben kényelmesen elhelyezkedett az öblös fotelben. – Bár bevallom, a magam részéről jobban kedvelem a sós rejtélyeket.
Ebben a pillanatban a folyosón finom sarokkopogás hallatszott. A fiatal hölgy, aki Salignacban szállt fel, épp a kettes fülke ajtójával viaskodott. A karján függő, három nehéz sárgaréz lakattal lezárt bőrönd minden egyes zökkenőnél óriási ívben kilendült, ám meglepő módon semmiféle zörejt nem adott ki, s a hölgy törékeny alkatához képest gyanúsan könnyedén mozgott.
– Segíthetek, kisasszony? – lépett oda Laurent, és udvariasan kinyújtotta a kezét a csomagért.
Amikor elkapta a fogantyút, a lendülettől majdnem elvágódott a szőnyegen: a pántos, páncélozott szörnyeteg alig volt nehezebb egy üres kalapdoboznál.
– Ó, ne fáradjon, nagyon vigyázok rá! – mosolygott riadtan a hölgy, és gyorsan magához húzta a táskát. – Csupán személyes emlékek. Rendkívül törékenyek!
– Törékeny levegő – dünnyögte a kalauz. Monsieur Vaneau nem szólt semmit, csupán elgondolkodva igazította meg a gallérját.