217/6. A pecsétes viasz titka — Érkezés Salignacba

A szalonkocsiban a fekete kalapos úr elkeseredetten szorongatta az itallap szélét. Laurent kalauz szorosan mögötte állt, míg Monsieur Vaneau kényelmesen hátradőlt a bársonyfotelben.
– Mindenki azt hitte, hogy a hatos fülke guruló csapágygolyói és az ánizsszagú gőz egy veszedelmes merénylet előjelei – kezdte Vaneau halk, kimért hangon. – Különösen, amikor a varelmont-i udvarhölgy hirtelen távozott. A félrevezetés tökéletes volt: a gyanús szerkezet nem robbanószer volt, a borítékban lévő vörös pecsét pedig nem államügyeket rejtett.
– De hát a nyomozók a peronig üldöztek! – méltatlankodott a fekete kalapos úr reszkető bajusszal.
– Mert ön a hercegi konyhafőnök családi ánizssütemény-receptjét tulajdonította el, uram – mosolyodott el Vaneau. – A boríték sarkán lévő finom, pörkölt cukorillat elárulta.
Émile Vaneau épp kimondta volna a végső tanulságot, amikor a szerelvény hirtelen nagyot zökkent. A fékek éles sikoltozással szorították meg a kerekeket, a kristálypoharak összekoccantak a tálcán, s az Intercontinental Express lassan begördült Salignac állomására.
Az ajtó kitárult, s két helyi nyomozó lépett a kocsiba. A vezetőjük szigorúan végigmérte a társaságot, majd a fekete kalapos úrhoz fordult:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a varelmont-i hercegi cukrászat titkos receptjének eltulajdonításáért!
– ...és a hatóságok, mint látom, pontosan érkeztek – fejezte be a mondatát Vaneau derűs nyugalommal.
Miután a megdöbbent utast elvezették, a peronról egy fiatal hölgy lépett a fülkék felé, karján egy túlságosan is könnyűnek tűnő, nehéz lakatokkal lezárt bőrönddel. Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott, miközben az ajtók csattanva bezáródtak. A mozdony füttyentett, s a szerelvény méltóságteljesen megindult Larchant állomása felé.