217/5. Pecsétes titkok — Menekülés Salignac felé

A fekete kalapos úr reszkető kézzel igazította meg a gallérját, miközben igyekezett úgy tenni, mintha a folyosó falát borító mahagóni burkolat a világ legérdekesebb látványossága lenne. Laurent kalauz, kezében az ánizsillatú pamutronggyal, gyanakodva mérte végig a jövevény sáros cipőjét.
– Úgy fest, a varelmont-i udvarhölgy távozása után sem maradunk dráma nélkül – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben finoman félreállt a sietős utas útjából. – Elveszített esetleg valamit, uram? Például a lélekjelenlétét?
– Én... én csak a menetrendet keresem – dadogta a fekete kalapos úr, riadtan pislogva a hátráló peron felé, ahogy a gőzmozdony mélyet füttyentve lassan mozgásba hozta a nehéz kocsikat. – Azok az urak ott a gázlámpa alatt... felettébb tolakodó kérdéseket tettek fel a poggyászomról.
– A helyi nyomozók valóban híresek a túlzott kíváncsiságukról, különösen, ha az ember zsebéből egy gyanús, pecsétes boríték sarka kandikál ki – mutatott Vaneau a férfi kabátjának belső zsebére.
A fekete kalapos úr ijedten kapott a mellkasához, de már késő volt: a boríték sarka elárulta őt. Laurent kalauz jelentőségteljesen köhintett.
– Ha megengedi, Monsieur Vaneau – suttogta a kalauz –, ez az úriember kísértetiesen hasonlít arra a személyre, akit a hatos fülke lakója emlegetett a guruló csapágygolyók kapcsán.
Vaneau elmosolyodott, majd lassú, kimért mozdulattal előhúzta mellényzsebéből a régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte a mutatók járását, majd halkan, de rendíthetetlen nyugalommal megszólalt:
– Pontosan tizenkét perc múlva Salignac állomásra érkezünk. Addig is, kedves uram, azt javaslom, üljünk le a szalonkocsiban. A titkok ugyanis, akárcsak a jó ánizslikőr, hajlamosak a felszínre törni, ha túl sokat rázkódnak.