217/4. Az ánizsfüst mögött — Megálló Val-de-Loirban

A vonat sziszegve megállt Val-de-Loir gőzben úszó peronja mellett. Laurent kalauz szinte kirepült az ajtón, s alig egy perc múlva egy halom tiszta pamutronggyal térhetett vissza, hogy felszámolja a szőnyegen maradt ánizsos elixír nyomait.
– Látja, kisasszony? – fordult M. É. V. a fiatal hölgyhöz, miközben a gőzszilánkok mögött felderengtek a peron fényei. – A jó olajfesték lassabban szárad, de a jó szándék és egy ügyes kalauz csodákra képes.
– Kifejezhetetlenül hálás vagyok, Monsieur Vaneau – mosolygott megkönnyebbülten a hölgy, majd gondosan magához ölelte a csendesebben kattogó szerkezetet, s a nyitott ajtó felé lépett. – A hercegné minden bizonnyal hálából meginvitálja majd egy pohárka szeder-ánizs frissítőre, ha legközelebb a palota környékén jár.
– Megtisztelő, de tartok tőle, hogy a herceg szigorú szesztilalma miatt inkább a teánál maradnék – felelte Vaneau száraz mosollyal.
A nyitott szerelvényajtónál azonban nem a csendes éjszaka fogadta őket. A peron gázlámpájának sárgás fényében egy fekete kalapos úr ácsorgott, aki riadt tekintettel méregette a háttérben suttogó helyi nyomozókat. A rendőrök láthatóan maguk is bizonytalanul toporogtak, s riadtan méregették a luxusvagon lépcsőjét.
– Úgy tűnik, Val-de-Loir nemcsak tiszta rongyokkal, hanem újabb idegösszeomlásokkal is büszkélkedhet – jegyezte meg halkan a fődetektív, miközben a fekete kalapos úr kapkodva felpattant a folyosóra.