217/3. A hercegi pecsét – Csendes tisztázás Val-de-Loir felé

– A varelmont-i hercegi udvar pecsétje? – pislogott Laurent kalauz, s zavartan a sapkájához nyúlt. – Kisasszony, Ön... hercegi szolgálatban áll?
– A hercegné személyes udvarhölgye vagyok – sóhajtott fel a fiatal hölgy, s megadón leeresztette a szempilláját. – Őfensége rajong a szeder-ánizs likőrért, de a herceg szigorúan megtiltotta a szeszes italok készítését a palotában. Ez a szerkezet nem robban, csak kíméletesen keveri az esszenciát az út során.
– És a kattogás? – kérdezte Laurent, még mindig némileg kétkedve.
– Az időzítő – válaszolt halkan a hölgy. – Tízpercenként átfordítja a tartályt, hogy az aroma egyenletesen oszoljon el.
Monsieur Vaneau elővette a zsebéből régi ezüst zsebóráját. Lassan kinyitotta, s egyetlen pillantást vetett a finoman ketyegő mutatókra.
– Rendkívül ellemés megoldás – jegyezte meg a fődetektív, majd halk kattanással bezárta az órát. – Pontosan nyolc perc múlva Val-de-Loir állomásra érkezünk. Ott Laurent úr szerezhet egy tiszta törlőrongyot, Ön pedig biztonságba helyezheti a hercegné kedvenc frissítőjét, mielőtt a folyosó szőnyege végképp átvenné a tiltott elixír aromáját.
– Nem fog feljelenteni? – nézett rá még mindig riadtan a hölgy.
– Kötelességem a rend fenntartása, kisasszony – válaszolta Vaneau szelíd mosollyal. – Ám a jó ízlés elleni merényletekben nem a rendőrség, hanem a gasztronómia az illetékes.
A vonat fékei halk sziszisszel lassítani kezdtek, jelezve a közeledő peront.