217/2. Az ánizsos szivárgás — Rejtélyes likőr Varelmont felé

Monsieur Vaneau elővett a zsebéből egy makulátlanul fehér vászonzsebkendőt, és óvatosan megérintette a szétterülő sötét folt szélét. Laurent kalauz Rémülten lépett egyet hátra, miközben a kezében tartott kalauzkulcs élesen csörrent a folyosó faburkolatán.
– Te jó ég! – nyögte ki Laurent. – Uram, ez csak nem valami robbanószerkezet?
– Ha robbanószerkezet lenne, kedves Laurent, akkor most lényegesen magasabb hangszínen folytatnánk ezt a beszélgetést – felelte Vaneau, majd a zsebkendőt a szaglószervéhez emelte. – Továbbá a puskapor ritkán áraszt magából ilyen ellenállhatatlan, érett szeder- és ánizsillatot.
A fiatal hölgy arca papírfehérré vált, s a fülke ajtójának vetette a hátát.
– Ez... ez magánügy! – tiltakozott dadogva. – Nincs joguk beleütni az orrukat a poggyászomba!
– A kalauz úrnak sajnos kötelessége beleütni az orrát mindenbe, ami szivárog – jegyezte meg a fődetektív szelíd mosollyal. – Különösen, ha az a valami veszélyezteti a hálókocsi szőnyegének épségét Varelmont előtt. Tehát a különleges tudományos műszer valójában egy nyomás alatt működő, automatizált présszerkezet?
– Egy házi készítésű likőresztilláló! – ismerte el a hölgy halkan, csüggedten leeresztve a karját. – A nagybátyám szabadalma. Varelmont-ban akartuk bemutatni a kiállításon, de a kanyarban kilazult a szelep...
Laurent megkönnyebbülten sóhajtott fel, ám Vaneau tekintete nem a dobozon, hanem a hölgy felnyitott kézitáskájából kikandikáló, vaskos arany pecsétgyűrűn állapodott meg.
– Rendkívül találékony – mondta Vaneau halk, töprengő hangon. – Bár a műkedvelő likőrfőzők ritkán használnak a varelmont-i hercegi udvar belső pecsétjével ellátott gyűrűt a mechanika rögzítésére.