216/6. A sárgaréz automata — Leleplezés Savenay felé

Laurent kalauz nem habozott tovább. Határozott, gépies mozdulattal rántotta le a fekete bársony takarót a kalitkáról. A lepel alól nem csipogó tollascsomó, hanem egy csillogó sárgaréz fogaskerekekből, rugókból és dőlt fémcsatornákból álló, bonyolult szerkezet bukkant elő.
– Egy gravitatív golyóadagoló automata – állapította meg Vaneau, miközben közelebb lépett. – Lenyűgöző kézműves munka. Bár a madáreledel-fogyasztása némiképp megkérdőjelezhető.
– Csupán egy ártatlan szabadalom! – szabadkozott a fekete kalapos úr, miközben hátrálni próbált a fülke sarkába. – A vasúti sínek mikroszkopikus rezgéseit hivatott mérni!
– És a mérések eredményeképpen az edzett fémgolyók a padló szellőzőnyílásán át a pályatestre hullanak – tette hozzá Vaneau halk, kimért hangon. – Pontos helymeghatározó jelzést hagyva a szerelvény mögött haladó cinkostársaknak. Különösen ötletes megoldás, ha az ember nem kíván feltűnést kelteni az éjszakai expresszen.
Laurent szigorú pillantást vetett az utasra, majd az idős nyomozó felé fordult.
– És most mi a teendő, Monsieur Vaneau?
Émile Vaneau előveszi régi ezüst zsebóráját. Kinyitja. Egy pillanatig nézi.
– Pontosan tizenkét perc múlva Savenay állomásra érkezünk – mondta nyugodtan, majd visszacsúsztatta az órát a mellényzsebébe. – És meggyőződésem, hogy a peronon már rendkívül kíváncsian várják ezt a ritka mechanikus madárfajt.