216/4. A gépolaj illata — Éjszakai puhatolózás Pont-Château felé

Laurent a zsebébe süllyesztette kalauzkulcsát, majd határozott léptekkel a hatos fülke ajtajához lépett.
– Akárhogy is, Monsieur Vaneau, a vasúttársaság szabályzata szigorúan tiltja az ipari fémszerkezetek csempészését madárnak álcázva – jelentette ki, és határozottan bekopogott.
A tolóajtó csupán ujjnyira nyílt ki. Odabentről tömény gépolajszag csapott ki a folyosóra, végérvényesen elnyomva a VIP-kocsi megszokott levendulaillatát. A fekete kalapos úr sötét, bizalmatlan tekintete villant meg a résben.
– Még mindig a madaramat zaklatják? – sziszegte reszelős hangon.
– Épp ellenkezőleg, Uram – lépett egy lépést közelebb Vaneau, miközben szeme a férfi ingujján éktelenkedő friss gépzsírfoltra tévedt. – Attól tartunk, a szárnyas kedvence csapágyai kiszáradtak. A gördülési ellenállás csökkentése érdekében a kalauz úr készséggel felajánl egy kevés műszerolajat.
A kalapos úr arca megrándult:
– A madaram ritka fajta. Nem igényel semmiféle beavatkozást az önök részéről.
Ekkor a vonat egy éles kanyarba fordult. A fülke mélyéből fémes csikorgás kíséretében valami tömör és nehéz tárgy gurult végig a padlón, majd fülsértő csattanással ütközött a kalitka falának.
– Nos – jegyezte meg Vaneau elgondolkodva –, úgy tűnik, a tollas jószág éppen most tojta meg az első acélgolyóját. Pont-Château felé haladva a sínek még kanyargósabbak lesznek, így az efféle fészkelés komoly kárt tehet a szerelvényben.