216/3. A csapágyas kalitka — Guruló zörejek a hatos fülkében

– Ha nem tévedek – jegyezte meg Laurent, miközben homlokát törölgette –, a madártan eddigi ismeretei nem említenek guruló szárnyasokat.
– A természet tele van meglepetésekkel, kedves Laurent – válaszolta Monsieur Vaneau szelíden, és elindult vissza a VIP-kocsi csendesebb szakasza felé. – Noha elismerem, magam is ritkán láttam olyan papagájt, amelyik tömör vasgolyók társaságában fészkel.
– Mit tegyünk? Rájuk törjem az ajtót?
– Ugyan, kalauz úr, a jegye érvényes, a modora pedig, bár kétségkívül csapnivaló, még nem minősül büntetőjogi kategóriának. Ráadásul Gravelines felé közeledve a szerelvény különösen hajlamos a zökkenőkre. Egy nehéz fémkalitka pedig könnyen elszabadul a padozaton, ha a tulajdonosa nem rögzíti megfelelően.
A folyosó végén a szomszédos fülke ajtaja ekkor óvatosan résnyire nyílt, és az idős, macskás hölgy dugta ki ősz fejét.
– Bocsássanak meg, de az a szörnyű fémes csikorgás végképp felzaklatja a kis Miminót! – panaszkodott halkan. – Ráadásul az a fekete kalapos úr a köszöntésemre sem válaszolt, mikor a fülkébe lépett.
– A kalapos úr szemmel láthatóan nem a társasági élet kedvéért utazik, Madame – fordult felé Vaneau egy udvarias meghajlással. – Ám biztosíthatom, a kalitkája hamarosan elcsendesedik. Különösen, amint rájön, hogy a nehéz acél alkatrészek ritkán tanulnak meg csiripelni.
Laurent értetlenül vakarta meg a sapkája szélét:
– Ön szerint mi lapul a bársony lepel alatt?
– Bársony alatt sok minden megbújhat – felelte csendesen Vaneau. – De legritkább esetben tollas jószág.