216/2. A fekete bársony leple — Esti párbeszéd Gravelines felé

Laurent határozott léptekkel követte a fekete kalapos urat, aki a hatos fülke ajtajához érve kulcsot halászott elő a zsebéből.
– Elnézést a zavarásért, uram – lépett oda a kalauz, miközben Monsieur Vaneau komótosan, zsebre tett kézzel követte őt a folyosó szőnyegén. – A szabályzat értelmében a különleges poggyászokat be kell jelenteni.
A kalapos úr élesen megfordult. Kalapja karimája mélyen az arcába árnyékolt, ujjai belefehéredtek, ahogy a fémkalitka fogantyúját szorította.
– Ez nem poggyász, kalauz – felelte rekedtes hangon. – Ez egy rendkívül érzékeny, ritka madár. A legkisebb huzat vagy zaklatás is a pusztulását okozhatja.
– Igazán megkapó ez a gondoskodás – szólt közbe Vaneau szelíden, megállva Laurent mellett. – Bár bevallom, még sosem láttam olyan szárnyast, amelynek fenntartásához tömör acélrácsra és lakatpántra lenne szükség. Kivéve természetesen, ha az ön kedvence nem repül, hanem feszítővassal táplálkozik.
A férfi szeme élesen megvillant.
– Magánügyem, hogy miben szállítom a tulajdonomat!
Azzal bevágta a fülkeajtót. A zár kattanását követően a fülke belsejéből nem szárnycsapkodás, hanem egy nehéz, fémes tárgy guruló zöreje hallatszott. Laurent elképedve nézett Vaneau-ra, aki csendes mosollyal igazította meg a nyakkendőjét.