216/1. A néma fémkalitka — Robogás Gravelines felé

Az Intercontinental Express kerekei ritmikusan kattogtak a síneken, ahogy a szerelvény lassan maga mögött hagyta Chantelle fénylő peronjait. Laurent kalauz megkönnyebbült sóhajjal igazította helyre a tányérsapkáját, majd megállt Émile Vaneau nyitott fülkeajtaja előtt.
– Be kell vallanom, Monsieur Vaneau, egy pillanatra valóban azt hittem, hogy az egész hálókocsit elárasztja az ánizstea – jegyezte meg a kalauz, és a homlokát törölgette.
– A tealevelek ritkán okoznak ekkora felfordulást, Laurent – felelte szelíden Vaneau, miközben kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. – Bár elismerem, a hamisítók kreativitása néha meglepően aromás formát ölt.
A folyosó felől ekkor nehéz léptek zaja hallatszott. A Chantelle-ben felszállt kalapos úr igyekezett a fülkéje felé, karjában szorosan ölelve a szokatlanul súlyos, lelakatolt fémkalitkát. A rácsokat sűrű, fekete bársony takarta, és a szerelvény rázkódása ellenére a szerkezet belsejéből semmilyen motozás nem hallatszott.
– Különös egy madár lehet – dörmögte Laurent, és kíváncsian a távolodó utas után nézett. – Úgy cipeli, mintha színaranyból öntötték volna.
– Vagy mintha valami olyasmi lapulna odabent, ami nem kedveli a nyílt társaságot – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – De ne kapkodjuk el a diagnózist, kedves Laurent. A néma csomagoknak megvan az a sajátosságuk, hogy mindig a legkevésbé alkalmas pillanatban szólalnak meg.