215/2. Az ánizsos rejtély — Kopogás a hármas fülke ajtaján

Laurent kalauz megszokott, határozott lépteivel indult meg a hármas fülke felé, sárgaréz gombjai megvillantak a folyosó halvány világításában. Monsieur Vaneau csendes mosollyal követte, mintha csupán egy esti sétát tenne a zakatoló vonaton.
– Elnézést a zavarásért, uram! – kopogtatott Laurent három rövid, szertartásos ütéssel a tolóajtón. – Utazójegyeket és poggyászigazoló szelvényeket ellenőrzök.
A tolóajtó lassan, mindössze két ujjnyira nyílt ki. A résben megjelent a zaklatott új utas elsápadt arca. Kezében olyan görcsösen szorította a csillogó bádogdobozt, mintha az életben maradása múlna rajta.
– Már megmutattam a jegyemet a felszálláskor – hadarta a férfi reszkető hangon. – És kifejezetten kértem, hogy ne zavarjanak. A nagynéném teakeveréke... nagyon érzékeny a huzatra!
– A huzatra talán igen – jegyezte meg Vaneau udvariasan, átlesve a kalauz válla fölött –, ám a fülkében terjedő ánizsszag kifejezetten jót tesz a tüdőnek. Ugyanakkor még mindig tisztázatlan, miért keresett egy nagyméretű rézkulcsot, amely pontosan illene a VIP hálókocsi központi biztonsági záraihoz.
A fülke mélyén gubbasztó Monsieur Delaunay riadtan húzta össze magát a sarokban.
– Remélem, nem egy újabb óraműves szerkezet! – nyögte ki Delaunay fojtott hangon. – Nekem semmi közöm ehhez a dobozhoz, megesküszöm!
– Senki nem mondta, hogy köze lenne hozzá, kedves Delaunay – felelte Vaneau higgadtan. – De a gyanakvás mindig megtalálja a maga természetes fészkét.
Laurent szigorúan nézett a bádogdobozos utasra.
– Uram, kérem, nyissa ki teljesen az ajtót és mutassa meg azt a keveréket.