215/1. Az ánizsszagú pára — Zötykölődés Elberen felé

Laurent kalauz mélyet sóhajtott, miközben visszarakta a kulcscsomóját a mellényzsebébe.
– Elképesztő, Monsieur Vaneau – csóválta a fejét. – Hogy éppen Delaunay úr lett volna a tettes... És én még meg voltam győződve arról, hogy a hegedűtokos hölgy a bűnös!
– A látszat, kedves Laurent, gyakran a szórakoztatásunkra alakul így – felelte Émile Vaneau, miközben kényelmesen visszasétált a fülkéje felé. – A hegedűtokos hölgy egyszerűen csak egy nagyon sietős hegedűművész volt.
Ebben a pillanatban a folyosó végén álló, fekete kabátos utas óvatosan lerakta a padlóra a nehéz bádogdobozt. A szellőzőnyílásokon keresztül sűrű, édeskés, ánizsra emlékeztető gőz szivárgott ki, ami pillanatok alatt betöltötte a folyosó levegőjét.
– Elnézést – szólalt meg a férfi köszörülve a torkát, és idegesen körbenézett. – Nem láttak véletlenül egy... nos, egy különösen nagyméretű sárgaréz kulcsot? Azt hiszem, elhagytam a felszálláskor.
Laurent meglepődve hunyorgott a gőzben.
– Rézkulcsot? Uram, a hálókocsi ajtóihoz saját kulcsot használunk. Mi van abban a dobozban?
– Semmi különös! – vágta rá a férfi túl gyorsan. – Csupán gyógyhatású keverék. A nagynéném receptje. Nagyon kényes a hőmérsékletre.
Vaneau végigmérte az utast, majd halk, száraz mosollyal jegyezte meg:
– A nagynénje bizonyára nagy kedvelője a ritka mechanikus óraszerkezeteknek is. Mert ha nem csal a szimatom, a fém szaga mögött óraolaj keveredik az ánizzsal.
A férfi arca egy csapásra elsápadt, felkapta a dobozt, és sietősen behúzódott a hármas fülkébe. Laurent értetlenül nézett a detektívre.
– Már megint egy óramű, Monsieur Vaneau?
– Lehetséges – felelte Vaneau higgadtan, és az ablakon át az éjszakai tájat figyelte. – De még korai lenne pálcát törni a nagynéne receptje felett. A szerelvény úgyis hamarosan eléri Elberen állomást.