212/5. A folyékony titok — Újabb árnyék Courville felé

Laurent kalauz mélyen felsóhajtott, és a kettes fülke ajtajára pillantott, mintha az azonnali tisztánlátás kulcsát keresné a fa erezetében. A zárt ajtó mögül újabb, gyanúsan nedves súrlódás hallatszott, amit egy halk, de határozott „nyekk” követett. Mintha egy rosszul sikerült törlés eredménye lenne.
„Szárazon marad?” – kérdezte Laurent, hangjában a kétkedés és a feladás határán egyensúlyozva. – „Azt hiszem, ez a titok már rég folyékonnyá vált, és épp szivárog a vonat aljára. Mi van, ha nem is felmosóvíz? Mi van, ha valami… valami sokkal intimebb?” Arcán elborzadt kifejezés terült szét. „Egy titok, ami nem akar a sírban maradni, hanem inkább a kocsiban csepeg végig?”
Monsieur Vaneau halványan elmosolyodott, mintha épp egy különösen ízletes, ám rég elfeledett anekdotára emlékezne. „A titkok, kalauz úr, a legritkábban tartják magukat a fizikai törvényekhez. Különösen, ha valaki annyira igyekszik elfedni őket, hogy közben áradást idéz elő. A folyékony vallomásoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy túl sok mindent magukkal sodornak.” Vaneau elegánsan felemelte a kezét, intett egyet az ajtó felé. „Hallja? A csendes kétségbeesés hangja. Biztos vagyok benne, hogy az úr a fülkében épp most próbálja meggyőzni a padlót, hogy ne fecsegjen ki semmit Courville előtt.”
A kalauz ismét a táskájába kapott, mintha valami rendfenntartó eszközt keresne. „De hát… ez már a negyedik alkalom, hogy valami furcsa dolog történik Courville felé menet! Mireval, most ez… ez már nem véletlen!” Laurent idegesen igazította meg a nyakkendőjét. „Mi van, ha ez egyfajta kísérlet? Hogy teszteljék a türelmünket? Vagy a felmosóvödreink kapacitását?”
„Kísérlet?” – Monsieur Vaneau pillantása egy pillanatra elidőzött Laurent zavart arcán. – „Ami a türelmet illeti, valóban egy rendkívüli próbatétel. Ami a felmosóvödör kapacitását illeti, azt hiszem, arra mindannyian hamarosan választ kapunk. De attól tartok, kalauz úr, hogy a legnagyobb kihívás nem a nedvesség eltüntetése lesz, hanem annak megértése, hogy miért is volt minderre szükség. A folyékony vallomás gyakran csak a felszín. A mélységben rejlik az igazi történet.”
A vonat egy élesebb kanyarral jelezte, hogy Courville már a láthatáron van. A kettes fülkéből érkező zajok hirtelen elnémultak. Laurent kalauz és Monsieur Vaneau egymásra néztek, a csend most még feszültebbnek tűnt, mint a zaj.