212/4. A csendes káromkodás – Folyékony vallomás Courville felé

Laurent kalauz füle hegyeződött a halk, ám annál zavaróbb zajra. A nyögdécselés egyre hangosabb lett, néha csattanással vegyült, mintha az utas egyre elkeseredettebben küzdene a fülkéjében valami ellen.
– Ez… ez valami küzdelem a folyadékokkal? – kérdezte Laurent, hangjában már nemcsak aggodalom, hanem egyfajta morbid kíváncsiság is felébredt. – Azt hiszi, meg akarja fojtani a csomagot? Vagy a csomag akarja őt?
Monsieur Vaneau halványan felvonta a szemöldökét. – A fojtás ritkán folyékony, kalauz úr. De az elkeseredett felmosás már annál inkább. Gyanítom, az úr épp egy személyes árvízi helyzettel birkózik. Különös módja ez a utazásnak, nem igaz? Általában az ember inkább hoz magával vizet, mintsem elárassza vele a fülkéjét.
A kettes fülkéből hirtelen egy tompa puffanás hallatszott, mintha valami nehéz, nedves dolog esett volna a földre. Ezt követte egy halk, ám annál kifejezőbb káromkodás, melynek erejét a zárt ajtó sem tudta teljesen elnyelni. Laurent kalauz összerezzent.
– Egy káromkodás! – suttogta Laurent. – Ez már nem egyszerű takarítás, ez… ez már vallomás!
– Vagy épp egy felmosóruha utolsó lehelete – jegyezte meg Vaneau. – A tények, kalauz úr, a leginkább leleplezőek, ha épp kirohannak a száján. Különösen, ha egy makacs folttal viaskodik az ember. Azt hiszem, az úr nem csak a fülkét, de a jó hírét is próbálja tisztára mosni, mielőtt Courville-be érkezünk.
Laurent a táskájába nyúlt, mintha seprűt vagy felmosóvödröt keresne. – De mit tehetünk? Nem mehetünk be! Mi van, ha a „folyadék” nem csupán víz? Mi van, ha… – Laurent hangja elhalt. Az ablakon át a táj suhant el, és Courville felé közeledtek.
Vaneau elmosolyodott. – Ne siessünk a következtetésekkel, kalauz úr. Ami csepeg, az elpárologhat. Ami ragacsos, az rátapadhat. De ami titok, az mindig szárazon marad. Még akkor is, ha vizes a csomag. Meg kell látnunk, mi marad a felmosás után.